Két nagymama, két sors – egy évszázad tanúsága
Az egyik nagymamám 1912-ben született egy falusi parasztcsaládba. Ötévesen elvesztette az édesanyját, és a mostohaanyja kis híján halálra éheztette. A saját apja házában már gyermekként dolgoznia kellett, a bátyjai nem kímélték. Az apja talán szerette volna, ha jobb sora van, de gyenge volt a fiúk akaratával szemben. És mégis – több mint nyolcvan évet élt. Földet szerzett, házat épített, pénze volt a bankszámláján. Nem halt meg nincstelenül. De soha nem tanult meg pihenni. Nem járt gyógyfürdőbe, nem nezett filmeket , nem olvasott konyveket , nem ismert kikapcsolódást. Dolgozott, egészen halála utolsó napjaiig. A piacozas , a kozos teszta csinalas , a szuretek es disznotorok voltak a tarsasagi eletenek a szinterei -melyek mind sok munkaval jartak ...
A másik nagymamám 1908-ban született, szintén paraszti közegben, és ő is négyévesen veszítette el édesanyját. De az ő sorsa másként indult: szerető nagyapja magához vette, és ő lett az egyetlen , kedvenc unoka. Ferences szerzetes nagybátyja és más rokonok minden vagyonukat neki adták. Iskolába járatták, hímezni tanitottak Vegul tanítónőképzőt végzett, és egy tanító-kántor dinasztiába házasodott be. Kényelmes, kulturált élete volt 14 evig – de a férje korán meghalt, és ő egyedül maradt négy kisgyerekkel, kevés gyakorlati ismerettel, a háború éhínségével és fagyhalál közelségével szemben. Túléltek. De mikor visszatértek az alfoldi házukba, a bérlő fél évig nem engedte be őket. Nem tudott harcolni a saját igazáért. Voltak foldjei , volt szoloje es preshaza . De az intézők becsapták. Dolgozott ugyan – gyermekvédelmi területen –, de fizetése alig ért valamit. Otthon lányaival hímeztek, kötöttek, horgoltak, és abból probaltak plusz jovedelemet szerezni .. A gyerekei felnőttek, de ő 51 évesen meghalt – nem betegségbe, hanem méltatlanságba: egy kórházi megaláztatás ölte meg. Egy orvosnő kiabálása, amely elvette az önbecsülését.
És mégis: a rokonok aranyszívű, elegáns nagymamaként emlékeztek rá. Aki hetente egyszer-kétszer leült a barátnőjével egy kávézóba – és ezt sokan elítélték. Mert egy „négygyermekes anya ne engedjen meg magának ilyet”.
Két nő. Két élet. Egy örökség.
Az egyikük a földből építkezett, munkával, fizikai erővel, és sosem engedett meg magának egy pillanatnyi pihenést sem.
A másik tudta, hogy létezik pihenés, kultúra, barátság, de épp ezért fájt neki jobban, amikor elveszítette – és amikor mások ezt elítélték benne.
Mindketten túléltek. Mindketten áldoztak. És mindketten olyan női példát hagytak hátra, amit a mai napig nehéz szavakba önteni – de fontos lenne újra és újra kimondani. Ok hosok voltak !
