2025. július 15., kedd

Két nagymama, két sors – egy évszázad tanúsága

 


Két nagymama, két sors – egy évszázad tanúsága

Az egyik nagymamám 1912-ben született egy falusi parasztcsaládba. Ötévesen elvesztette az édesanyját, és a mostohaanyja kis híján halálra éheztette. A saját apja házában már gyermekként dolgoznia kellett, a bátyjai nem kímélték. Az apja talán szerette volna, ha jobb sora van, de gyenge volt a fiúk akaratával szemben. És mégis – több mint nyolcvan évet élt. Földet szerzett, házat épített, pénze volt a bankszámláján. Nem halt meg nincstelenül. De soha nem tanult meg pihenni. Nem járt gyógyfürdőbe, nem   nezett filmeket , nem olvasott konyveket , nem ismert kikapcsolódást. Dolgozott, egészen halála utolsó napjaiig. A  piacozas ,   a  kozos  teszta  csinalas ,  a  szuretek  es  disznotorok  voltak  a  tarsasagi eletenek a szinterei -melyek mind sok munkaval jartak ...

A másik nagymamám 1908-ban született, szintén paraszti közegben, és ő is négyévesen veszítette el édesanyját. De az ő sorsa másként indult: szerető nagyapja magához vette, és ő lett az egyetlen , kedvenc unoka. Ferences szerzetes nagybátyja és más rokonok minden vagyonukat neki adták. Iskolába járatták, hímezni tanitottak Vegul tanítónőképzőt végzett, és egy tanító-kántor dinasztiába házasodott be. Kényelmes, kulturált élete volt 14 evig – de a férje korán meghalt, és ő egyedül maradt négy kisgyerekkel, kevés gyakorlati ismerettel, a háború éhínségével és fagyhalál közelségével szemben. Túléltek. De mikor visszatértek  az alfoldi házukba, a bérlő fél évig nem engedte be őket. Nem tudott harcolni a saját igazáért.  Voltak foldjei , volt szoloje  es preshaza . De  az  intézők becsapták. Dolgozott ugyan – gyermekvédelmi területen –, de fizetése alig ért valamit. Otthon lányaival hímeztek, kötöttek, horgoltak, és abból probaltak   plusz jovedelemet  szerezni .. A gyerekei felnőttek, de ő 51 évesen meghalt – nem betegségbe, hanem méltatlanságba: egy kórházi megaláztatás ölte meg. Egy orvosnő kiabálása, amely elvette az önbecsülését.

És mégis: a rokonok aranyszívű, elegáns nagymamaként emlékeztek rá. Aki hetente egyszer-kétszer leült a barátnőjével egy kávézóba – és ezt sokan elítélték. Mert egy „négygyermekes anya ne engedjen meg magának ilyet”.


Két nő. Két élet. Egy örökség.

Az egyikük a földből építkezett, munkával, fizikai erővel, és sosem engedett meg magának egy pillanatnyi pihenést sem.

A másik tudta, hogy létezik pihenés, kultúra, barátság, de épp ezért fájt neki jobban, amikor elveszítette – és amikor mások ezt elítélték benne.

Mindketten túléltek. Mindketten áldoztak. És mindketten olyan női példát hagytak hátra, amit a mai napig nehéz szavakba önteni – de fontos lenne újra és újra kimondani. Ok hosok  voltak   !



A hippi és a kalauz

 

Gyermekkoromban rajongtam a vonatozásért. Minden út ünnep volt, különösen, amikor a Balaton északi partja mentén zakatolt a szerelvény: egyik oldalon a tó csillogott, másikon dombok, nyaralók és gyümölcsösök suhantak el az ablakon túl.

Minden apró részlet örömet okozott: a kattogó sínek ritmusa, az alagutak hűvös sötétje, a gyerekeknek szóló képes magazin, a felnőttek beszélgetése — és persze az utasellátó finomságai: a zsíros, selymes teliszalámis zsemlék, az édeskés „málnaszörp” szódában, és a friss pogácsa illata, ami néha az egész kocsit belengte.

Egyetlen dolog volt, amitől összeszorult a gyomrom: a kalauz.


Mindig komor arccal jelent meg, ahogy belépett a fülkébe:

„Jegyeket, bérleteket!” — mondta  ridegen.
A szüleim ilyenkor furcsán megfeszültek, úgy viselkedtek, mintha lett volna valami, amitől tartaniuk kellett volna. Gyorsan átnyújtották a jegyeket, a kalauz fölényes tekintettel átvette, ellenőrizte, majd visszaadta őket. Csak ezután jött meg a megkönnyebbült sóhaj. A többi utas is hasonló félelemmel figyelte az egyenruhát. Ma már különösnek tűnik ez a kis hatalmi szertartás, de akkor mindennapos volt.


Egy alkalommal azonban valami egészen szokatlan történt.

Az egyik megállónál egy különös alak lépett be a fülkébe. Mezítláb volt, hosszú haját és szakállát alig tartotta kordában a szél. Csíkos farmernadrágot viselt, testhez simuló mellényt — alatta semmi, csak a napbarnított bőre.
„Leülhetek ide?” — kérdezte halkan, szelíd arccal.
Zavart csend támadt, de valaki végül biccentett:
„Igen, persze.”

A férfi leült, lehunyta a szemét, és úgy tűnt, elalszik. Talán valóban, talán csak menekült a kíváncsi tekintetek elől. A fülkében némaság telepedett meg, csak egy-egy suttogás törte meg:
„Hippi…”

Negyedóra múlva megjelent a kalauz.
„Jegyeket kérem!”

A férfi nem mozdult. A kalauznő óvatosan megrázta a vállát. Mikor kinyitotta a szemét, ártatlanul ránézett:
„Jegy?” — kérdezte meglepetten.

Elkezdte átkutatni a zsebeit — a farmerét, a mellényét, a vászontáskáját. Apróságokat vett elő: diót, madzagot, régi jegyeket, kavicsokat. Mindezt teljes nyugalommal, szó nélkül. Egyáltalán nem tűnt idegesnek. A fülkében néma figyelem uralkodott.

Végül így szólt:
„Úgy tűnik… nincs jegyem.”

A levegő megfagyott. Valahogy mindenki érezte, hogy itt most nem csupán egy jegy hiányzik, hanem valami más rend is megbillen. A kalauz is láthatóan zavarba jött a férfi derűjétől. Kis habozás után, udvarias hangon csak ennyit mondott:
„Akkor kérem, szálljon le a következő állomáson.”

A férfi bólintott. Mikor a vonat megállt, szó nélkül leszállt. Olyan könnyedén, mintha mindig is ez lett volna az úti célja.

Ahogy elhagyta a fülkét, odafordultam anyámhoz:
„Ki volt ez a bácsi?”
Ő mosolyogva válaszolta:
„Egy hippi.”


Attól a pillanattól kezdve csodálattal gondoltam rá. És megfogadtam:
Ha felnövök, én is hippi leszek.
És soha többé nem fogok félni senkitől — különösen nem egy nagyképű kalauztól.