Gyermekkoromban rajongtam a vonatozásért. Minden út ünnep volt, különösen, amikor a Balaton északi partja mentén zakatolt a szerelvény: egyik oldalon a tó csillogott, másikon dombok, nyaralók és gyümölcsösök suhantak el az ablakon túl.
Minden apró részlet örömet okozott: a kattogó sínek ritmusa, az alagutak hűvös sötétje, a gyerekeknek szóló képes magazin, a felnőttek beszélgetése — és persze az utasellátó finomságai: a zsíros, selymes teliszalámis zsemlék, az édeskés „málnaszörp” szódában, és a friss pogácsa illata, ami néha az egész kocsit belengte.
Egyetlen dolog volt, amitől összeszorult a gyomrom: a kalauz.
Mindig komor arccal jelent meg, ahogy belépett a fülkébe:
„Jegyeket, bérleteket!” — mondta ridegen.
A szüleim ilyenkor furcsán megfeszültek, úgy viselkedtek, mintha lett volna valami, amitől tartaniuk kellett volna. Gyorsan átnyújtották a jegyeket, a kalauz fölényes tekintettel átvette, ellenőrizte, majd visszaadta őket. Csak ezután jött meg a megkönnyebbült sóhaj. A többi utas is hasonló félelemmel figyelte az egyenruhát. Ma már különösnek tűnik ez a kis hatalmi szertartás, de akkor mindennapos volt.
Egy alkalommal azonban valami egészen szokatlan történt.
Az egyik megállónál egy különös alak lépett be a fülkébe. Mezítláb volt, hosszú haját és szakállát alig tartotta kordában a szél. Csíkos farmernadrágot viselt, testhez simuló mellényt — alatta semmi, csak a napbarnított bőre.
„Leülhetek ide?” — kérdezte halkan, szelíd arccal.
Zavart csend támadt, de valaki végül biccentett:
„Igen, persze.”
A férfi leült, lehunyta a szemét, és úgy tűnt, elalszik. Talán valóban, talán csak menekült a kíváncsi tekintetek elől. A fülkében némaság telepedett meg, csak egy-egy suttogás törte meg:
„Hippi…”
Negyedóra múlva megjelent a kalauz.
„Jegyeket kérem!”
A férfi nem mozdult. A kalauznő óvatosan megrázta a vállát. Mikor kinyitotta a szemét, ártatlanul ránézett:
„Jegy?” — kérdezte meglepetten.
Elkezdte átkutatni a zsebeit — a farmerét, a mellényét, a vászontáskáját. Apróságokat vett elő: diót, madzagot, régi jegyeket, kavicsokat. Mindezt teljes nyugalommal, szó nélkül. Egyáltalán nem tűnt idegesnek. A fülkében néma figyelem uralkodott.
Végül így szólt:
„Úgy tűnik… nincs jegyem.”
A levegő megfagyott. Valahogy mindenki érezte, hogy itt most nem csupán egy jegy hiányzik, hanem valami más rend is megbillen. A kalauz is láthatóan zavarba jött a férfi derűjétől. Kis habozás után, udvarias hangon csak ennyit mondott:
„Akkor kérem, szálljon le a következő állomáson.”
A férfi bólintott. Mikor a vonat megállt, szó nélkül leszállt. Olyan könnyedén, mintha mindig is ez lett volna az úti célja.
Ahogy elhagyta a fülkét, odafordultam anyámhoz:
„Ki volt ez a bácsi?”
Ő mosolyogva válaszolta:
„Egy hippi.”
Attól a pillanattól kezdve csodálattal gondoltam rá. És megfogadtam:
Ha felnövök, én is hippi leszek.
És soha többé nem fogok félni senkitől — különösen nem egy nagyképű kalauztól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése