Találkozás a réten – A budapesti véletlen

  

A nyolcvanas évek végén történt. A húsvét előtti utolsó munkanapon, ebéd után – teljesen váratlanul – hazaengedtek minket az irodából. Boldogan sétáltam hazafelé. Eszem ágában sem volt villamosra szállni – élveztem a szép időt. A lelkem szinte csicsergett az örömtől.

Végigsétáltam a Ferenc körúton, majd gyalog keltem át a Petőfi hídon. A budai hídfőnél vettem észre, hogy egy lépcső vezet le egy nagy rétre – el is gondolkodtam, vajon folytassam-e arra az utamat?

Kicsit bizonytalankodtam.
– Mi van, ha valaki megtámad? Teljesen néptelen a környék...

Aztán így szóltam magamhoz:
– De hát ki támadna meg ezen a kora délutáni, gyönyörű napon? Ki sétálna ilyenkor, ha nem én?

A gondolatok birkóztak bennem, de végül engedtem a csábításnak. Olyan hívogató volt az a kis zöld világ, annyira hiányzott a betondzsungelből egy kis természet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Komótosan lépegetve vettem észre a távolban egy nőalakot. Felém sétált. A gyomrom összeszorult. Valami azt súgta, hogy ez a nő zaklatni fog.

Gondolataiba merülten haladt, amikor egymás mellé értünk. Elkerültem a szemkontaktust, de éreztem, hogy erősen néz rám. A tekintete szinte belém fúródott. Közömbösséget színlelve mentem tovább.

Már vagy tíz méterre voltunk egymástól, amikor megnyugodtam.
– Lám, minden rendben – mondtam magamnak. – Felesleges volt az aggodalom.

Ám ekkor hatalmas kiáltás szakadt fel a nőből. Olyan erős volt, hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.

Lassan fordultam felé – magamban átfutottam az összes általam ismert karatefogást. Aztán rájöttem: a nevemet kiáltja.
– Alma! Hát elmegyünk egymás mellett anélkül, hogy felismernénk egymást?

Egy alföldi faluból való unokatestvérem volt – olyasvalaki, akit végképp nem vártam Budapest kellős közepén, egy tavaszi réten, kora délután.

Ahogy elmesélte, őt is ugyanaz az érzés vezette le a rétre, mint engem. Beszélgettünk tíz percet, aztán sietnie kellett – el kellett érnie a hazafelé tartó buszt.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a különös eset. Tényleg léteznek láthatatlan szálak, amelyek időnként egymás felé vezetnek bennünket? Mert hogy valami van, az biztos. Különben két ember nem találkozhatna így, egy többmilliós városban, egy néptelen réten.

Persze, máskor is előfordult, hogy ismerőssel futottam össze Budapesten. De ez volt a legkülönösebb találkozás.

Emberi munkaerő vagy robot?

 

Történt egyszer, a 2000-es évek elején, hogy egy idős falusi rokon névnapi képeslapot szeretett volna küldeni az unokahúgának, aki Gomba nevű Pest megyei településre költözött. Csakhogy elfelejtette a pontos címet – csak arra emlékezett, hogy a házuk egy utcasarkon állt.

Így hát a borítékra a nevet és a falu nevét írta, az utca és házszám helyére pedig egyszerűen csak ennyit:
„sarok”

A végeredmény:
Gomba
Sarok

Ez a vizuális kép – egy szögletes gomba! – hatalmas vidámságot okozott nekünk, gyerekeknek, amikor anyu elmesélte a történetet. És ami a legmeglepőbb az egészben:
a képeslap megérkezett!
A Magyar Posta legnagyobb dicsőségére, a címzett valóban kézhez kapta az üzenetet.

-------------------------------------

A történet a nyolcvanas évek második felében játszódik. Akkoriban egy nemzetközi telefonközpontban dolgoztam, ahol egy félautomata svéd rendszerrel kapcsolgattuk az embereket – kézzel, gombnyomásra. Bár létezett már automata kapcsolórendszer, a COCOM-lista miatt a keleti blokk országaiba ezeket nem lehetett használni.

Gyakran előfordult, hogy valaki Amerikából próbált elérni egy magyar falusi rokont – de az nem vette fel a telefont. Ilyenkor a falu kapcsoló központjában ülő kolléganő szólt vissza nekem:

– Várj, Nemzetközike, tartsd a vonalat! – mondta, majd letette a kagylót, elszaladt a kert végébe, és szólt a rokonoknak, hogy menjenek be a házba, mert hívásuk van Amerikából.
És lőn. Nem egyszer, nem kétszer – sokszor az emberi erő pótolta a modern technika hiányosságait.

Ehhez képest anyukám kb. 20 éve küldte el az első emailjét nekünk. Nem kaptuk meg.

– Csak egy betűt tévesztettem el! – mondta méltatlankodva, miután elmagyaráztuk neki, hogy az email címeknél minden egyes karakter számít.

Ekkor jutott eszébe a régi történet:
– A nagynéném csak annyit tudott, hogy "sarok", és a képeslap így is megérkezett. Mitől olyan nagyszerű ez a modern technológia?