A nyolcvanas évek végén történt. A húsvét előtti utolsó munkanapon, ebéd után – teljesen váratlanul – hazaengedtek minket az irodából. Boldogan sétáltam hazafelé. Eszem ágában sem volt villamosra szállni – élveztem a szép időt. A lelkem szinte csicsergett az örömtől.
Végigsétáltam a Ferenc körúton, majd gyalog keltem át a Petőfi hídon. A budai hídfőnél vettem észre, hogy egy lépcső vezet le egy nagy rétre – el is gondolkodtam, vajon folytassam-e arra az utamat?
Kicsit bizonytalankodtam.
– Mi van, ha valaki megtámad? Teljesen néptelen a környék...
Aztán így szóltam magamhoz:
– De hát ki támadna meg ezen a kora délutáni, gyönyörű napon? Ki sétálna ilyenkor, ha nem én?
A gondolatok birkóztak bennem, de végül engedtem a csábításnak. Olyan hívogató volt az a kis zöld világ, annyira hiányzott a betondzsungelből egy kis természet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Komótosan lépegetve vettem észre a távolban egy nőalakot. Felém sétált. A gyomrom összeszorult. Valami azt súgta, hogy ez a nő zaklatni fog.
Gondolataiba merülten haladt, amikor egymás mellé értünk. Elkerültem a szemkontaktust, de éreztem, hogy erősen néz rám. A tekintete szinte belém fúródott. Közömbösséget színlelve mentem tovább.
Már vagy tíz méterre voltunk egymástól, amikor megnyugodtam.
– Lám, minden rendben – mondtam magamnak. – Felesleges volt az aggodalom.
Ám ekkor hatalmas kiáltás szakadt fel a nőből. Olyan erős volt, hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
Lassan fordultam felé – magamban átfutottam az összes általam ismert karatefogást. Aztán rájöttem: a nevemet kiáltja.
– Alma! Hát elmegyünk egymás mellett anélkül, hogy felismernénk egymást?
Egy alföldi faluból való unokatestvérem volt – olyasvalaki, akit végképp nem vártam Budapest kellős közepén, egy tavaszi réten, kora délután.
Ahogy elmesélte, őt is ugyanaz az érzés vezette le a rétre, mint engem. Beszélgettünk tíz percet, aztán sietnie kellett – el kellett érnie a hazafelé tartó buszt.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a különös eset. Tényleg léteznek láthatatlan szálak, amelyek időnként egymás felé vezetnek bennünket? Mert hogy valami van, az biztos. Különben két ember nem találkozhatna így, egy többmilliós városban, egy néptelen réten.
Persze, máskor is előfordult, hogy ismerőssel futottam össze Budapesten. De ez volt a legkülönösebb találkozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése