Gyerekkorom második felében, amikor az Alföldön laktunk, minden szeptember a szüret idejét hozta el. Nemcsak a szőlő fürtjei értek meg, hanem valami különös, ünnepi hangulat is. A szüret számomra nem munka volt, hanem közös öröm: család és barátok találkozása, vidám beszélgetések, jó falatok, napsütés, s a természet teljessége.
Nagyanyám második férjének volt szőlője a Szelidi-tó partján. Reggel a lovaskocsik nyikorgó tengellyel várták a rakományt, mi pedig nagy kosarakat pakoltunk fel rájuk. Nagyanyám előző nap diós kalácsot sütött, gondosan konyharuhába göngyölte, s úgy került fel a szekérre. Induláskor a kocsi lassú döcögése aláfestette a nótázást, a beszélgetéseket – mintha már az odafelé út is ünnep lett volna.
A szőlőhöz érve néhány férfi bográcsot állított, tüzet rakott, és lassan hozzáfogott az ebédhez. A birkának hosszú idő kellett, amíg megpuhult, mi pedig addig szedtük a szőlőt a kosarakba. A gyerekeknek ott volt a gunyhó, két ággyal: ha elfáradtunk, ledőlhettünk, vagy elszöktünk a tópartra, hogy meglessük a csillogó víztükröt.
Amikor megkondult a nagy merőkanál a bogrács szélén, és elért az illat, mindenki tudta: kész az ebéd. A birkapörkölt főtt krumplival, utána a kalács szőlővel – ízek, amelyek örökre összekapcsolódtak bennem a szeptemberi napfénnyel, a közös asztallal, a derűs együttléttel. Jobban szerettem a szüretet, mint a disznótorokat; a szüretben több volt az élet, a fény, a nevetés.
A szőlőben öreg gyümölcsfák is álltak: cseresznye, sárgabarack. Ha bőven termettek, a rokonságot is meghívták szedni – kisebb esemény volt, de mégis ugyanaz a közösségi öröm lüktetett benne.
Délután a lovaskocsival visszazötyögtünk a faluba, s már kezdődött is a préselés. Volt, aki mezítláb taposta a szőlőt, kacagva, mintha játéknak venné a munkát. Mi közben lassan szedelőzködtünk, mert indult a busz vissza a városba. Anyu kosara mindig tele volt maradék finomságokkal – kaláccsal, szőlővel, derűs emlékekkel.
A borkészítés számunkra, gyerekek számára, valami titokzatos és félelmetes dolognak tűnt. Azt hallottuk, veszélyes a pince, ha forr a bor. A felnőttek is csak gyertyával merészkedtek le, nehogy a gáz bajt okozzon. A mustot azonban mi is ihattuk – édes, szinte mámorító ital volt, a szőlő esszenciája.
De volt egy emlék, amely kesernyés árnyékot vetett erre az édességre. Tapolcán történt, hét éves lehettem. Egy fiú jött haza diákmunka után a szüretről: tántorgott, keringett, majd egyszerűen összerogyott a fűben. A szomszédasszonyok riadtan gyűltek köré:
– Jaj, a must! Biztos megártott neki! – suttogták.
Én akkor láttam először részeg embert. Megrendítő volt, hiszen otthon nálunk senki sem ivott. A szüret addig csupa fény és vidámság volt számomra, azon a napon azonban megtapasztaltam, hogy a szőlő nemcsak édességet, hanem mámort és veszélyt is rejthet magában.
Mégis, amikor ma visszagondolok, a szüretek mindig aranyló fényben állnak előttem. Lovaskocsi döcögése, a bogrács illata, kalács íze, nóta és nevetés – s mindez együtt: a gyerekkor egy darabja, amelyet sosem feledhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése