Két nagymama, két sors – egy évszázad tanúsága

 

---

Két nagymama, két sors – egy évszázad tanúsága

Az egyik nagymamám 1912-ben született egy falusi parasztcsaládba. Ötévesen elvesztette az édesanyját, és a mostohaanyja kis híján halálra éheztette. A saját apja házában már gyermekként dolgoznia kellett, a bátyjai nem kímélték. Az apja talán szerette volna, ha jobb sora van, de gyenge volt a fiúk akaratával szemben. És mégis – több mint nyolcvan évet élt. Földet szerzett, házat épített, pénze volt a bankszámláján. Nem halt meg nincstelenül. De soha nem tanult meg pihenni. Nem járt gyógyfürdőbe, nem   nezett filmeket , nem olvasott konyveket , nem ismert kikapcsolódást. Dolgozott, egészen halála utolsó napjaiig. A  piacozas ,   a  kozos  teszta  csinalas ,  a  szuretek  es  disznotorok  voltak  a  tarsasagi eletenek a szinterei -melyek mind sok munkaval jartak ...

A másik nagymamám 1908-ban született, szintén paraszti közegben, és ő is négyévesen veszítette el édesanyját. De az ő sorsa másként indult: szerető nagyapja magához vette, és ő lett az egyetlen , kedvenc unoka. Ferences szerzetes nagybátyja és más rokonok minden vagyonukat neki adták. Iskolába járatták, hímezni tanitottak Vegul tanítónőképzőt végzett, és egy tanító-kántor dinasztiába házasodott be. Kényelmes, kulturált élete volt 14 evig – de a férje korán meghalt, és ő egyedül maradt négy kisgyerekkel, kevés gyakorlati ismerettel, a háború éhínségével és fagyhalál közelségével szemben. Túléltek. De mikor visszatértek  az alfoldi házukba, a bérlő fél évig nem engedte be őket. Nem tudott harcolni a saját igazáért.  Voltak foldjei , volt szoloje  es preshaza . De  az  intézők becsapták. Dolgozott ugyan – gyermekvédelmi területen –, de fizetése alig ért valamit. Otthon lányaival hímeztek, kötöttek, horgoltak, és abból probaltak   plusz jovedelemet  szerezni .. A gyerekei felnőttek, de ő 51 évesen meghalt – nem betegségbe, hanem méltatlanságba: egy kórházi megaláztatás ölte meg. Egy orvosnő kiabálása, amely elvette az önbecsülését.

És mégis: a rokonok aranyszívű, elegáns nagymamaként emlékeztek rá. Aki hetente egyszer-kétszer leült a barátnőjével egy kávézóba – és ezt sokan elítélték. Mert egy „négygyermekes anya ne engedjen meg magának ilyet”.

---

Két nő. Két élet. Egy örökség.

Az egyikük a földből építkezett, munkával, fizikai erővel, és sosem engedett meg magának egy pillanatnyi pihenést sem.

A másik tudta, hogy létezik pihenés, kultúra, barátság, de épp ezért fájt neki jobban, amikor elveszítette – és amikor mások ezt elítélték benne.

Mindketten túléltek. Mindketten áldoztak. És mindketten olyan női példát hagytak hátra, amit a mai napig nehéz szavakba önteni – de fontos lenne újra és újra kimondani. Ok hosok  voltak   !

---

A hippi és a kalauz

 

Gyermekkoromban rajongtam a vonatozásért. Minden út ünnep volt, különösen, amikor a Balaton északi partja mentén zakatolt a szerelvény: egyik oldalon a tó csillogott, másikon dombok, nyaralók és gyümölcsösök suhantak el az ablakon túl.

Minden apró részlet örömet okozott: a kattogó sínek ritmusa, az alagutak hűvös sötétje, a gyerekeknek szóló képes magazin, a felnőttek beszélgetése — és persze az utasellátó finomságai: a zsíros, selymes teliszalámis zsemlék, az édeskés „málnaszörp” szódában, és a friss pogácsa illata, ami néha az egész kocsit belengte.

Egyetlen dolog volt, amitől összeszorult a gyomrom: a kalauz.

Mindig komor arccal jelent meg, ahogy belépett a fülkébe:

„Jegyeket, bérleteket!” — mondta  ridegen.
A szüleim ilyenkor furcsán megfeszültek, úgy viselkedtek, mintha lett volna valami, amitől tartaniuk kellett volna. Gyorsan átnyújtották a jegyeket, a kalauz fölényes tekintettel átvette, ellenőrizte, majd visszaadta őket. Csak ezután jött meg a megkönnyebbült sóhaj. A többi utas is hasonló félelemmel figyelte az egyenruhát. Ma már különösnek tűnik ez a kis hatalmi szertartás, de akkor mindennapos volt.

Egy alkalommal azonban valami egészen szokatlan történt.

Az egyik megállónál egy különös alak lépett be a fülkébe. Mezítláb volt, hosszú haját és szakállát alig tartotta kordában a szél. Csíkos farmernadrágot viselt, testhez simuló mellényt — alatta semmi, csak a napbarnított bőre.
„Leülhetek ide?” — kérdezte halkan, szelíd arccal.
Zavart csend támadt, de valaki végül biccentett:
„Igen, persze.”

A férfi leült, lehunyta a szemét, és úgy tűnt, elalszik. Talán valóban, talán csak menekült a kíváncsi tekintetek elől. A fülkében némaság telepedett meg, csak egy-egy suttogás törte meg:
„Hippi…”

Negyedóra múlva megjelent a kalauz.
„Jegyeket kérem!”

A férfi nem mozdult. A kalauznő óvatosan megrázta a vállát. Mikor kinyitotta a szemét, ártatlanul ránézett:
„Jegy?” — kérdezte meglepetten.

Elkezdte átkutatni a zsebeit — a farmerét, a mellényét, a vászontáskáját. Apróságokat vett elő: diót, madzagot, régi jegyeket, kavicsokat. Mindezt teljes nyugalommal, szó nélkül. Egyáltalán nem tűnt idegesnek. A fülkében néma figyelem uralkodott.

Végül így szólt:
„Úgy tűnik… nincs jegyem.”

A levegő megfagyott. Valahogy mindenki érezte, hogy itt most nem csupán egy jegy hiányzik, hanem valami más rend is megbillen. A kalauz is láthatóan zavarba jött a férfi derűjétől. Kis habozás után, udvarias hangon csak ennyit mondott:
„Akkor kérem, szálljon le a következő állomáson.”

A férfi bólintott. Mikor a vonat megállt, szó nélkül leszállt. Olyan könnyedén, mintha mindig is ez lett volna az úti célja.

Ahogy elhagyta a fülkét, odafordultam anyámhoz:
„Ki volt ez a bácsi?”
Ő mosolyogva válaszolta:
„Egy hippi.”

Attól a pillanattól kezdve csodálattal gondoltam rá. És megfogadtam:
Ha felnövök, én is hippi leszek.
És soha többé nem fogok félni senkitől — különösen nem egy nagyképű kalauztól.

10 kevert nyelvi kifejezés, amit a Perzsa-Arab-öböl országaiban használnak

 Már több mint két évtizede élek Katarban, és otthon sokan azt hiszik rólam, hogy „perfekt arabul” beszélek. Az igazság azonban ennél jóval árnyaltabb: a valóságban legfeljebb egy alapfokú nyelvvizsgához elegendő arab szókincsem van.

Ez részben azért van, mert a mindennapokban egy átlagos expat szinte soha nem hall tisztán arab nyelvet. Ehelyett egy sajátos, kevert nyelv alakul ki, ahol angol, arab, hindi, urdu és más nyelvek szavai keverednek a hétköznapi kommunikáció során — legyen szó taxiról, teázásról vagy építkezésről.

Ezekből a színes, élő kifejezésekből gyűjtöttem most össze egy csokorra valót: 10 tipikus mondatot, amit szinte mindenki használ a Perzsa–Arab-öböl térségében.

1. „Yalla, siida!”

= Gyerünk, egyenesen előre!
„Yalla” (arab szó: gyerünk) + „siida” (hindi/urdu szó: egyenesen)

---

2. „Bas, khalas now.”

= Elég, most már vége!
„Bas” (arab: elég) + „khalas” (arab: vége) + „now” (angol: most)

---

3. „Come, jaldi!”

= Gyere gyorsan!
„Come” (angol: gyere) + „jaldi” (hindi: gyorsan)

---

4. „One karak, zyada sugar please.”

= Egy karak teát kérek, sok cukorral.
„Karak” (teafajta) + „zyada” (hindi: sok) + „sugar” (angol: cukor)

---

5. „Boss, mafi mushkila, I will do.”

= Főnök, semmi gond, megcsinálom.
„Boss” (angol: főnök) + „mafi mushkila” (arab: nincs probléma) + „I will do” (angol: megcsinálom)

---

6. „Shoofi this one, bhai!”

= Nézd ezt meg, tesó!
„Shoofi” (arab: nézd, nőnem) + „this one” (angol: ezt) + „bhai” (hindi: testvér)

---

7. „Khalas, done already, yaar.”

= Kész van már, haver.
„Khalas” (arab: kész) + „done already” (angol: már kész) + „yaar” (hindi: haver)

---

8. „Take right, baad mein left.”

= Fordulj jobbra, aztán balra.
„Take right” (angol: fordulj jobbra) + „baad mein” (hindi: utána) + „left” (angol: balra)

---

9. „Wala problem, theek hai.”

= Semmi gond, rendben van.
„Wala” (fél-angolosított „wallah” vagy „no”) + „problem” (angol: gond) + „theek hai” (hindi: rendben van)

---

10. „You want shawarma spicy wala normal?”

= Fűszeres shawarmát kérsz vagy simát?
„Shawarma” (arab étel) + „wala” (hindi: vagy) + „normal” (angol: sima)

---

🧠 +1 bónusz kifejezés:

„Inshallah by tomorrow, kaam finish.”
= Ha Isten is úgy akarja, holnapra kész lesz a munka.
„Inshallah” (arab: ha Isten is úgy akarja) + „by tomorrow” (angol: holnapra) + „kaam” (hindi: munka) + „finish” (angol: kész)

---

✨ Záró gondolat:

Ez a fajta kevert nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem egy kulturális híd. A konyhában, a taxiban, az építkezésen vagy az irodában — ezek a mondatok életszagúak, és megmutatják, hogyan születik egy új nyelvi közeg a mindennapokban.

---

Egy bicikli története – avagy nosztalgia a régi időkből

 

---

Vannak tárgyak, amelyek egyszerű használati eszközök, és vannak, amelyekhez emlékek, érzések, életszakaszok kötődnek. Nekem a biciklim ilyen volt. Nem csupán két kerék és egy váz – hanem szabadság, öröm, és egy darabka gyerekkor.

A hűséges társ

Szerettem a biciklimet. Magyarországon hagytam, amikor külföldre költöztem, de még mindig sokszor eszembe jut. Évekig szolgált hűségesen, szinte minden nap használtam. Az Alföldön, ahol felnőttem, a bicikli nem luxus vagy sporteszköz, hanem a legegyszerűbb és legpraktikusabb közlekedési forma. Így járunk piacra, boltba, rokonhoz, baráthoz, vagy csak úgy – a világba. Egyre több bicikliút épült az évek során, még Budapesten is – ma már nem meglepő, ha valaki két keréken közlekedik a nagyvárosban.

Az első gurulások

Hatévesen tanultam meg biciklizni. Egy nagy férfi biciklin kezdtem — az apámén. A váz alatt állva pedáloztam, ami igazi bravúrnak számított. Így tanult meg akkoriban sok gyerek biciklizni, hiszen gyerekkerékpárt sok család nem engedhetett meg magának. Nálunk is így volt.

Apám hátulról tartott, és biztatott, míg el nem jött az a pillanat, amikor hirtelen már nem fogott senki, és én mégis haladtam – egyensúlyban, egyedül. Olyan volt, mint egy repülés.

A saját bicikli – és a veszteség

Nyolc éves koromban lett meg az első saját biciklim. Egy évig gyűjtögettem rá, fillérről fillérre. Az iskolaév végén a szüleim kiegészítették a megtakarításomat, és végül vettünk egy használt, de vadonatúj állapotú biciklit. Pont az én méretem volt. Csillogott a napfényben, és fémes illata volt. Olyan boldog voltam! Egy álom vált  valóra!

A boldogság azonban nem tartott sokáig. Az első héten ellopták.

A bicikli nem volt lelakatolva. Hihetetlen, de így volt. A hetvenes-nyolcvanas évek elején vidéken még olyan erős volt az emberek biztonságérzete, hogy egyszerűen nem zártuk le a bicikliket. Sőt, ha otthon voltunk, még a lakás ajtaját sem kulcsra. 

Újrakezdés és tanulság

A szüleim annyira sajnáltak, hogy nem sokkal később vettek nekem egy másikat – és persze bicikli lakatot is. Onnantól kezdve megtanultam, hogy az öröm mellett a veszteség is része az életnek, és hogy a szabadság felelősséggel jár.

Ma, amikor néha elsuhan mellettem egy kisgyerek a biciklijén, mindig eszembe jut az én régi járművem. A bicikli, amely nem csak vitt, hanem tanított is.

---

Találkozás a réten – A budapesti véletlen

  

A nyolcvanas évek végén történt. A húsvét előtti utolsó munkanapon, ebéd után – teljesen váratlanul – hazaengedtek minket az irodából. Boldogan sétáltam hazafelé. Eszem ágában sem volt villamosra szállni – élveztem a szép időt. A lelkem szinte csicsergett az örömtől.

Végigsétáltam a Ferenc körúton, majd gyalog keltem át a Petőfi hídon. A budai hídfőnél vettem észre, hogy egy lépcső vezet le egy nagy rétre – el is gondolkodtam, vajon folytassam-e arra az utamat?

Kicsit bizonytalankodtam.
– Mi van, ha valaki megtámad? Teljesen néptelen a környék...

Aztán így szóltam magamhoz:
– De hát ki támadna meg ezen a kora délutáni, gyönyörű napon? Ki sétálna ilyenkor, ha nem én?

A gondolatok birkóztak bennem, de végül engedtem a csábításnak. Olyan hívogató volt az a kis zöld világ, annyira hiányzott a betondzsungelből egy kis természet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Komótosan lépegetve vettem észre a távolban egy nőalakot. Felém sétált. A gyomrom összeszorult. Valami azt súgta, hogy ez a nő zaklatni fog.

Gondolataiba merülten haladt, amikor egymás mellé értünk. Elkerültem a szemkontaktust, de éreztem, hogy erősen néz rám. A tekintete szinte belém fúródott. Közömbösséget színlelve mentem tovább.

Már vagy tíz méterre voltunk egymástól, amikor megnyugodtam.
– Lám, minden rendben – mondtam magamnak. – Felesleges volt az aggodalom.

Ám ekkor hatalmas kiáltás szakadt fel a nőből. Olyan erős volt, hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.

Lassan fordultam felé – magamban átfutottam az összes általam ismert karatefogást. Aztán rájöttem: a nevemet kiáltja.
– Alma! Hát elmegyünk egymás mellett anélkül, hogy felismernénk egymást?

Egy alföldi faluból való unokatestvérem volt – olyasvalaki, akit végképp nem vártam Budapest kellős közepén, egy tavaszi réten, kora délután.

Ahogy elmesélte, őt is ugyanaz az érzés vezette le a rétre, mint engem. Beszélgettünk tíz percet, aztán sietnie kellett – el kellett érnie a hazafelé tartó buszt.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a különös eset. Tényleg léteznek láthatatlan szálak, amelyek időnként egymás felé vezetnek bennünket? Mert hogy valami van, az biztos. Különben két ember nem találkozhatna így, egy többmilliós városban, egy néptelen réten.

Persze, máskor is előfordult, hogy ismerőssel futottam össze Budapesten. De ez volt a legkülönösebb találkozás.

Emberi munkaerő vagy robot?

 

Történt egyszer, a 2000-es évek elején, hogy egy idős falusi rokon névnapi képeslapot szeretett volna küldeni az unokahúgának, aki Gomba nevű Pest megyei településre költözött. Csakhogy elfelejtette a pontos címet – csak arra emlékezett, hogy a házuk egy utcasarkon állt.

Így hát a borítékra a nevet és a falu nevét írta, az utca és házszám helyére pedig egyszerűen csak ennyit:
„sarok”

A végeredmény:
Gomba
Sarok

Ez a vizuális kép – egy szögletes gomba! – hatalmas vidámságot okozott nekünk, gyerekeknek, amikor anyu elmesélte a történetet. És ami a legmeglepőbb az egészben:
a képeslap megérkezett!
A Magyar Posta legnagyobb dicsőségére, a címzett valóban kézhez kapta az üzenetet.

-------------------------------------

A történet a nyolcvanas évek második felében játszódik. Akkoriban egy nemzetközi telefonközpontban dolgoztam, ahol egy félautomata svéd rendszerrel kapcsolgattuk az embereket – kézzel, gombnyomásra. Bár létezett már automata kapcsolórendszer, a COCOM-lista miatt a keleti blokk országaiba ezeket nem lehetett használni.

Gyakran előfordult, hogy valaki Amerikából próbált elérni egy magyar falusi rokont – de az nem vette fel a telefont. Ilyenkor a falu kapcsoló központjában ülő kolléganő szólt vissza nekem:

– Várj, Nemzetközike, tartsd a vonalat! – mondta, majd letette a kagylót, elszaladt a kert végébe, és szólt a rokonoknak, hogy menjenek be a házba, mert hívásuk van Amerikából.
És lőn. Nem egyszer, nem kétszer – sokszor az emberi erő pótolta a modern technika hiányosságait.

Ehhez képest anyukám kb. 20 éve küldte el az első emailjét nekünk. Nem kaptuk meg.

– Csak egy betűt tévesztettem el! – mondta méltatlankodva, miután elmagyaráztuk neki, hogy az email címeknél minden egyes karakter számít.

Ekkor jutott eszébe a régi történet:
– A nagynéném csak annyit tudott, hogy "sarok", és a képeslap így is megérkezett. Mitől olyan nagyszerű ez a modern technológia?